Egy nehéz nap után...

Kedden este utoljára találkoztunk James-szel. Egy Hellers Brauhaus nevű helyre mentünk a Zülpicher Platzon. 10-12-en lehettünk összesen. Ott ültünk egy asztalnál, de mindenki jóval hallgatagabb volt az átlagnál. Csak néztünk egymásra, el sem akartuk hinni, hogy utoljára vagyunk együtt. Amikor eljött a búcsú pillanata, én már nem bírtam tovább, sírni kezdtem, mint egy rossz kisgyerek. És elment, ma pedig végleg elhagyta Kölnt... Ott maradtunk néhányan, csak némán álltunk, mozdulni sem bírtunk. Végül Thanos, a görög srác próbálta kicsit feldobni a társaságot a szokásos "country joke"-jaival... Később mesélték azok, akik vele mentek (mármint James-szel), hogy végül James sem bírta, és amikor becsukták maguk mögött az ajtót, neki is legördült néhány könnycsepp az arcán. No lám, még a legerősebb fiúk is megtörnek, ha ennyi barátot kell maguk mögött hagyni.

Nagyjából még egy órát ültünk ott, mielőtt elindultunk volna négyen (Chris, Jeremy, Thanos és én) a Flanagensbe. Már az első fél órában ledöntöttünk 5-6 tequilát, de az csak nem segített. Nagyjából 4 körül indultunk haza, színjózanul, a fájdalmunk nem oldódott...

Ma egyetlen órán voltam csak, aztán Lorraine-nel ebédeltem, utána pedig a pályaudvari Starbucks-ba mentünk, elbúcsúzni Robertotól. Gage és Roberto már ott ültek, mire megérkeztünk. Megittunk egy kávét, beszélgettünk, de a szemünk elárulta, hogy mit érzünk... Lassan befutott Ricardo is, így már négyen kísérhettük fel Robertot a vonathoz, aki előbb Párizsba ment, mert holnap onnan indul a gépe Mexico City-be. És az utolsó ölelésnél ismét eltört a mécses... Folytak a könnyeim, olyan hihetetlen volt, hogy felszállt a vonatra és ennyi volt... Aztán a vonat elindult, mi pedig sírva ballagtunk le a metróba. 

Én Gage-vel mentem, mert a lakásán maradt a pendrive-om. A beszélgetésünk már nem volt ugyanaz. Rányomta a bélyegét a búcsú közelgő pillanata... Nem voltam nála sokat, gondoltam így is elég sok dolga van a holnapi indulás előtt, és hát elég hosszú napja lesz mire Chicago-ba ér. Kikísért az ajtóig, ahol megint bőgni kezdtem. Aztán a vonaton újra, és itthon is.... Ő volt az egyik legjobb barátom itt Kölnben, de most vissza kell mennie. És ahogy Tamás fogalmazott, ott van köztünk az a "big water".... De most már mindenképpen tervben van egy USA, már csak az időpont kérdéses....

Holnap 17.45-kor indul a gépem, elvileg 19.30ra már Budapesten leszek. De előtte még a harmadik amerikai barátomtól, Christől is könnyes búcsút kell vennem. Megbeszéltünk egy ebédet holnapra, hogy rendezzük a dolgainkat. Ő 27-én repül vissza az Államokba, szóval most egy darabig nem fogunk találkozni. De ki tudja mit hoz a jövő? Éppen ezért nem egy Goodbye-jal köszöntünk el, hanem egyszerűen csak azt mondtuk: "See ya soon!" :(((((((((((

És a végére egy idézet Ricardotól: "When we are far away from home we are not only friends, we are family!"

2 nap...

2 nap maradt a gépem indulásáig, de a szívem már most bele szakad. Tudom, hogy visszajövök januárban, de azoknak az embereknek a nagy része, akikhez a legközelebb állok, már nem lesz itt.
A mai napom javarészt ügyintézésből állt, este pedig az Erasmus diákok közül tizenegynéhányan beültünk egy koktélbárba, hogy utoljára együtt legyünk. Úgy együtt, hogy senki sem hiányzik (Luison kívül)! Ahogy ott ültem, kénytelen voltam realizálni, hogy van, akivel ez az utolsó estém itt, Kölnben... Szavakba nem önthető, hogy mit éreztem, és mit érzek még mindig. Beszélgettünk a jövőről, a legközelebbi találkozást terveztük. Minden olyan hihetőnek hangzott, hogy tényleg látjuk még egymást! Efelől egyébként nincs kétségem, inkább az időpont kérdéses, hiszen Amerika nincs a szomszédban.... De tudom, hogy ha ők bármikor Európába jönnek, fel fognak hívni előtte, és én bármikor az amerikai kontinensre teszem a lábam, mindig lesz mellettem egy jó barát!
Szeptemberben még az egész helyzet új volt, lassan indultak be a dolgok, de azt hiszem, hogy az elmúlt négy hónapban mégis sikerült jó pár életre szóló barátságot kötnöm! Valami mindig összeköt majd bennünket, és ez a valami egy város itt, Németországban. Lehet, hogy nem Budapest, de minden csúnyasága ellenére örökre helyet kapott a szívemben. Mert itt voltunk együtt cserediákok, itt éltük át közösen azt a rengeteg emlékezetes pillanatot, és ahogy egyre csak közeleg az indulás, úgy érzem, hogy a szívem egy darabját is magukkal viszik... Soha nem éreztem még ennyire, hogy boldog vagyok, és megállítanám az időt! De nem lehet, az túl gyorsan telik, és mire észbe kapok majd, 2 nap múlva már a repülőn fogok ülni könnyes szemmel...

Egy képpel búcsúzom a ma estéről, amin két, számomra nagyon fontos ember is szerepel: Chris és Gage!

Gyors helyzetjelentés

Kissé elvesztettem a fonalat az elmúlt néhány hétben, úgy felpörögtek az események., ezért most néhány pontban összefoglalnám az utolsó néhány hét eseményeit.

1. November utolsó szombatján Brüsszelbe kirándultunk. Mivel öten voltunk, ezért 19 euróból megúsztuk oda-vissza az utat, úgy, hogy reggel mentünk, este jöttünk. Nem sok mindent tudtam a városról a kirándulást megelőzően, de személyesen is megbizonyosodhattam, hogy azért ott is van történelem, még ha ezt nálunk nem is tanítják a középiskolában. És megtudtam, hogy meglepő módon a belgáknak is van királya!
Egy nap alatt bejártuk a főbb nevezetességeket, forralt boroztunk, belga waffle-t ettünk (mellesleg isteni volt!!!), meglátogattuk az Európai Uniós negyedet és az Atomiumot, és hazafelé, amikor az átszállásra vártunk Liége-ben, még egy belga pubba is beültünk egy sörre (ami egyébként annak ellenére, hogy nem szeretem a sört, tényleg nagyon finom volt, talán azért mert epreset ittam). Brüsszel egyébként a várakozásaimmal ellentétben egy élhető nagyváros, szívesen visszamennék majd oda a későbbiekben, akár dolgozni is.

  

 

2. A következő hét ismét a munka jegyében telt, a hétvégi The Economic Geography of the European Union c. Blockseminar-ra készítettem egy beadandót az Air France/KLM és Alitalia merger-ről, illetve egy prezentációt, merthogy prezentálnom is kellett! A blockseminar 3 napig péntektől vasárnapig reggel 9től délután 5ig tartott. A nap végére már úgy éreztem magamat, mintha leszívták volna az agyam. Ráadásul utolsóként prezentáltam az irományom vasárnap délután 4kor, így kérdés már nem igazán volt az előadásommal kapcsolatban :) Mindegy, ez összesen 6 kreditet ért nekem, holnap megyek megtekinteni az értékelésem.

3. A blockseminart követő kedden, Mikulás napján néhányan cserediákok úgy döntöttünk, hogy szervezünk egy International Dinnert. Az este nagyon jó hangulatban telt, és minden nagyon finom volt. Én természetesen ismét paprikás krumplit főztem, Anita hozott mellé egy kis pálinkát, a belgák waffle-t sütöttek, a mexikóiak csirkés tortillát (nekem ez ízlett a legjobban), az amerikaiak grillezett sajtot, a brazilok csokigolyót és valami sajttal töltött tésztafélét, a cseh srác, Martin pedig szintén sült tésztát hozott, ami paradicsomos alappal, szalámival és egyéb hasonló finomságokkal volt megtöltve.

4. Pénteken, december 11én megrendezésre került a harmadik, egyben az utolsó Rodenkircheni buli. Nagy nehezen sikerült hangcuccot szereznem, így a legutóbbi bulihoz képest elég simán mentek a dolgok. Előtte egy kis alapozásra hívtam a srácokat, vettem Tokajit (merthogy azt itt is lehet kapni), sütöttem két gyümölcs tortát és néhány tepsi sajtos rudat. Mindenkinek nagyon ízlett minden, a tortámat az egekbe dicsérték! A srácok közben beerpongoztak, így most már én is tudom, mi fán terem ez a csodálatos játék... Lassan megérkezett a többi vendég is, nagyjából 50en lehettünk. A bulinak sajnos sikerült olyannyira eldurvulnia, hogy mentőt kellett hívni az egyik spanyol lányhoz, aki kicsit többet ivott a kelleténél.... Végül nagyjából hajnal 5 körül zártam be a party roomot, ami megint úgy nézett ki, mint a csatatér....

5. A bulit követő vasárnap ellátogattunk a Flanagansbe, ahol karaoke est volt, és mellesleg az egyik spanyol lány szülinapját is ünnepeltünk. A hely vasárnap lévén elég üres volt, így aztán sok alkalmunk adódott az éneklésre. Én mindössze egyetlen számot énekeltem közösen Ricardoval és Giovanni-val, a Guns N' Roses-tól a Don't cry-t. Izgalmas este volt nagyon, Giovanniban egy igazi popsztár veszett el.

6. Ezen a héten nem sok minden történt. Az összes programot le kellett mondanom, ugyanis 40 fokos lázzal és egy jó kis mandulagyulladással feküdtem itthon napokig. Sajnos ebből kifolyólag ki kellett hagynom az utolsó olyan Flanaganst, amikor mindenki ott volt. :( De hát fő az egészség!

7. Végre találtak nekem szakszemináriumvezetőt Havran Dániel személyében, így szerencsére nem fogok megbukni Szakszeminárium I-ből! Juppííííí!!!!!! :))))

8. Lassan elérkezik a karácsony, így mindenki hazautazik. Kezdek nagyon szomorú lenni, hiszen vannak köztünk olyanok is, akik már nem jönnek vissza. A sort pénteken Luis, a mexikói srác nyitotta. Csütörtök este még találkoztam vele, hogy elbúcsúzzak tőle, de csak nem bírtam ki, elsírtam magam. Később rám írt facebookon, hogy összetörtem a szívét... (annyira édes volt... :((() Olyan rossz érzés ez a búcsúzkodás, mert tényleg nagyon jó fej srác, és kár, hogy elment. De vigasztal a tudat, hogy ő valószínűleg jövőre jön vissza Európába, tehát még biztosan találkozunk! Nem úgy, mint a többiek... :(

9. Péntek este részt vettünk a helyi ESN rendetésében egy Karácsonyi partin az egyik szórakozóhelyen. A buli elég felejthetőre sikerült.

10. Tegnap, azaz szombaton privát buliba mentem a görög sráchoz. A felállás a következő volt: spanyolok és portugálok, 2 francia, 1 görög, 1 amerikai és én. Tényleg komolyan kezdek elgondolkozni azon, hogy meg kellene tanulnom spanyolul, mert mindenki beszéli körülöttem, csak én nem. Az előző estét még sajnos nem hevertem ki, így én hajnali 2 körül leléptem a francia sráccal, de szerintem a többiek sem mentek végül bulizni. A fáradtságot leszámítva egészen jó hangulatban telt az este.

Hát nagyjából ennyi. 4 nap múlva megyek haza. El se hiszem.... Még maradnék egy kicsit, de nem lehet. Hiába jövök vissza januárban, az már nem ugyanaz lesz. Ezért vannak most a partihegyek, minden alkalmat megragadunk, hogy együtt legyünk! El sem tudom mondani, hogy milyen érzés, mert ezt átélni kell...
A végére itt egy videó arról, hogy mi is az a post-Erasmus szindróma:
http://www.youtube.com/watch?v=aCsbo8j_HDI


Luis levelével búcsúzok, annyira szívbemarkoló... (egyébként is publikus a facebookon, úgyhogy talán nem sértek vele szerzői jogokat.)


"Hey everyone…

I can't explain everything I'm feeling right now. Realizing that my ERASMUS semester is over is just impossible. But it is, and even though I'm very sad, I'm also very happy.

Walking home from the Dom for the last time, I started to remember the first day I arrived. Everything was new, and the streets were a mystery, completely unknown. But today, I know that Zülpicher Platz is where you meet most of your friends, and where you first get wasted. On the street. Weird but true. Neumarkt and Barbarrossaplatz were no longer unknown funny german names, and listening Umsteigenmöglichkeit was part of my daily routine. It's when it hit me: The streets were the same, the Dom was the same, the city was the same, it was me who had changed. And I didn't do it alone. I learned a lot from you guys. From the fact that Mexico is in South America (ಠ_ಠ), that Waffles are not that common in Belgium, and of course that a Kölsch with friends tastes 100 times better. I can't thank enough each one of you guys, you made my life here unbelievable. Each one of you, with your unique style, adding something to the cultural mix, with some racist jokes from time to time, that made it so special. From going out to take a Coffee at Heumarkt, or going to a LOT of Football matches, even Champion League. (I will skip the whole Flanagan's topic, for obvious reasons).

That's why I can't stress enough how sad and happy I am. You changed me. What I am today is also because what you taught me. I got to know some of you, others not that much, but from you guys I also learned a lot. Now it's my time to leave, but trust me, I'll take every one of you with me. Every time I say "Exactly/I appreciate", you'll be there. Whenever I listen "Black and Yellow" and of course "Danza Kuduro", you're gonna be there. Eating a poor quality croissant (it's not made in france, hence the poor quality, no matter the REAL quality) will also bring back a lot of memories. Memories that will stay forever. And I hope that as I do, you remember me, because I know I'll always will.

Luis"