Kedden este utoljára találkoztunk James-szel. Egy Hellers Brauhaus nevű helyre mentünk a Zülpicher Platzon. 10-12-en lehettünk összesen. Ott ültünk egy asztalnál, de mindenki jóval hallgatagabb volt az átlagnál. Csak néztünk egymásra, el sem akartuk hinni, hogy utoljára vagyunk együtt. Amikor eljött a búcsú pillanata, én már nem bírtam tovább, sírni kezdtem, mint egy rossz kisgyerek. És elment, ma pedig végleg elhagyta Kölnt... Ott maradtunk néhányan, csak némán álltunk, mozdulni sem bírtunk. Végül Thanos, a görög srác próbálta kicsit feldobni a társaságot a szokásos "country joke"-jaival... Később mesélték azok, akik vele mentek (mármint James-szel), hogy végül James sem bírta, és amikor becsukták maguk mögött az ajtót, neki is legördült néhány könnycsepp az arcán. No lám, még a legerősebb fiúk is megtörnek, ha ennyi barátot kell maguk mögött hagyni.
Nagyjából még egy órát ültünk ott, mielőtt elindultunk volna négyen (Chris, Jeremy, Thanos és én) a Flanagensbe. Már az első fél órában ledöntöttünk 5-6 tequilát, de az csak nem segített. Nagyjából 4 körül indultunk haza, színjózanul, a fájdalmunk nem oldódott...
Ma egyetlen órán voltam csak, aztán Lorraine-nel ebédeltem, utána pedig a pályaudvari Starbucks-ba mentünk, elbúcsúzni Robertotól. Gage és Roberto már ott ültek, mire megérkeztünk. Megittunk egy kávét, beszélgettünk, de a szemünk elárulta, hogy mit érzünk... Lassan befutott Ricardo is, így már négyen kísérhettük fel Robertot a vonathoz, aki előbb Párizsba ment, mert holnap onnan indul a gépe Mexico City-be. És az utolsó ölelésnél ismét eltört a mécses... Folytak a könnyeim, olyan hihetetlen volt, hogy felszállt a vonatra és ennyi volt... Aztán a vonat elindult, mi pedig sírva ballagtunk le a metróba.
Én Gage-vel mentem, mert a lakásán maradt a pendrive-om. A beszélgetésünk már nem volt ugyanaz. Rányomta a bélyegét a búcsú közelgő pillanata... Nem voltam nála sokat, gondoltam így is elég sok dolga van a holnapi indulás előtt, és hát elég hosszú napja lesz mire Chicago-ba ér. Kikísért az ajtóig, ahol megint bőgni kezdtem. Aztán a vonaton újra, és itthon is.... Ő volt az egyik legjobb barátom itt Kölnben, de most vissza kell mennie. És ahogy Tamás fogalmazott, ott van köztünk az a "big water".... De most már mindenképpen tervben van egy USA, már csak az időpont kérdéses....
Holnap 17.45-kor indul a gépem, elvileg 19.30ra már Budapesten leszek. De előtte még a harmadik amerikai barátomtól, Christől is könnyes búcsút kell vennem. Megbeszéltünk egy ebédet holnapra, hogy rendezzük a dolgainkat. Ő 27-én repül vissza az Államokba, szóval most egy darabig nem fogunk találkozni. De ki tudja mit hoz a jövő? Éppen ezért nem egy Goodbye-jal köszöntünk el, hanem egyszerűen csak azt mondtuk: "See ya soon!" :(((((((((((
És a végére egy idézet Ricardotól: "When we are far away from home we are not only friends, we are family!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése